Valószínűleg nem lehet egy művészeti ág történetéből kiemelni egyetlen alkotást, és azt mondani rá, hogy annak a művészetnek a csúcspontja, a legjobb műve. Egyrészt ez ízlésbeli kérdés, és mint olyan, szubjektív. Másrészt egy ilyen kísérlet akkor is megbukik, ha a lehető legtárgyilagosabban, szakmailag állunk hozzá. A művészet éppen attól művészet, hogy remekművek sokaságával ajándékozza meg az emberiséget. Hogy lehetne ezek közül mégis kiemelni egyet, és a többi remekmű fölé helyezni?

Én most mégis kísérletet teszek erre. Nem objektív kísérletet, hanem szubjektívet. Méghozzá a könnyűzene világára vonatkoztatva.

A modern könnyűzene kimagaslóan legjobb műve az 1975-ben megszületett Bohemian Rhapsody. Ez a dal zseniális remekmű, amely hegycsúcsként emelkedik a többi könnyűzenei remekmű fölé. Úgy, mint – teszem azt – a festészetben a Mona Lisa vagy a színműirodalomban a Hamlet vagy a filmművészetben a Casablanca. Nem csak egy művészeti ágat határoz meg, hanem felfedi addig rejtett lehetőségeit, és egy csapásra annak meghaladására is sarkallja a kortársakat. Megjegyzem, a kortársaknak ez mégsem sikerült, pedig már 40 év telt el. A Bohemian Rhapsody megjelenése után a könnyűzene már soha nem volt az, mint előtte.

Pedig előtte is, utána is sok hasonló monumentális dal született. Ide sorolnám a Day In Life-ot, a November Raint, a Stairway to Heavent, a Hotel Californiát, a Comfortably Numb-ot, a One-t (Metallica) vagy az Earth Songot, sőt, maga a Queen is újra próbálkozott 1990-ben az Innuendóval.

Nem csak a zenére gyakorolt vélt vagy valós hatása miatt zseniális ez a dal. Vannak műalkotások, amikben „isteni szikrát” vélünk felfedezni, mintha átlépnék az emberi kreativitás korlátait. Egyszerre érthetőek és bonyolultak, emberfeletti összhangban ötvözik a műfaj összes sajátosságát. A Freddie Mercury által írt Bohemian Rhapsody is ilyen.

Zenei szerkezete, dinamikája, harmóniái összetettek, a dal mégis dallamos, hallgatható, azonnal befogadható és élvezhető. A balladai bevezetőt gitárszóló követi, majd következik az operaszerű betét, majd a keményrockos rész, végül a mindennél gyengédebb finálé. Ezek a fázisok a „főhős” érzelmi hullámzásait tükrözik: egykedvű vallomás és búcsú, bűnbánat, hallucinatív megkísértés, lázadás, majd belenyugvás.

Bár a dal értelmén máig vitatkoznak, az vélhetően egy fiatalember vallomása és szembesülése a sors kegyetlenségével, a halál elkerülhetetlenségével, miután gyilkolt, és a kivégzésre készül minden megváltás reménye nélkül, bármennyire is próbál lázadni. Együttérzünk vele, látjuk benne önmagunkat, a dalt végig hallgatva újraértelmezhetjük az életünket, mindezt töményen, hat percbe sűrítve.

Összegezve tehát a Bohemian Rhapsody tömör, a szerkezetet összhangba hozza a tartalommal, felhasználja a műfaj összes lehetőségét, új fejezetet nyit, és katarzist okoz. Nem azt állítom, hogy a Bohemian Rhapsody a könnyűzene egyetlen olyan darabja, amely mindezt eléri. De hogy a legjobban teszi, abban biztos vagyok.